A Marcali Művelődési Központ meseíró pályázatot hirdetett általános iskolásoknak, amelynek célja az volt, hogy a gyermekek képzelőereje, fogalmazási készsége, szókincse, fantáziája teret kapjon, önálló mese megalkotásával.
A művelődési központ szakembereiből álló háromtagú zsűri, T. Molnár Gertrúd zsűrielnök, Háromi-Horváth Krisztina és Huszárné Szőcs Andrea zsűritagok értékelték a pályaműveket, és a három első helyezés mellett két különdíjjal is jutalmazták a mesék íróit. Valamennyi meseíró oklevélben és ajándékban részesült, megköszönve ezzel a szervezők részéről a színes és fordulatos mesék íróinak a pályázaton való részvételt.
Az „Egyszer volt, hol nem volt..” című pályázat díjainak átadására október 28-án 15 órakor került sor a Kulturális Korzóban, a szünidei kreatív délutáni programok részeként.
Díjazottak:
- Helyezett: Kocsis Petra: Marcali mese egy segítőkész sajttolvajról (Noszlopy AMI)
- Helyezett: Biró Réka: Ádáz vita a fürdőszobában ( Mikszáth K. Ált. Isk.)
- Helyezett: Veisz Noel: Űrmese ( Mikszáth K. Ált. Isk.)
Különdíjasok: Máté Dóra: Kismalac étterme ( Noszlopy AMI)
Weinhardt Anna: Én és az erdő varázsa ( Noszlopy AMI)
Gratulálunk a pályázaton részt vett valamennyi meseíró gyermeknek!
A nyertes mese itt olvasható:
Marcali mese egy segítőkész sajttolvajról
Egyszer volt, hol nem volt…. így is kezdődhetne a mesém, de inkább vágjunk a közepébe!
A nevem Petra, Pöttöm Petra, a történet, amit el szeretnék mesélni, pedig egy szép, napsütéses napon kezdődött lakóhelyem melletti parkban.
Szóval az úgy volt, hogy iskola után kimentünk a legjobb bartánőimmel Daloló Dórával és Harcos Hannával hintázni a játszótérre, egyszer csak azonban arra lettünk figyelmesek, hogy a parkban egy fickó egy hatalma zsákot cipel.
- –– Ez rendkívül gyanús! – mondta Daloló Dóra, azaz nem is mondta, inkább énekelte, ő ugyanis zeneiskolás és már második éve tanul zongorázni.
- – Igen, lessük meg, hogy mi lehet a zsákjában! – csatlakozott másik barátnőm, a mindig talpraesett és bátor Harcos Hanna is.
- – Jó! – feleltem én is.
Leugrottunk mindhárman a fészekhintáról és a zsákos ember után eredtünk. Nagyon nehéz lehetett a zsákja, mert többször is megállt menet közben pihenni. Lassan utolértük és hangosan ráköszöntünk: - Csókolom!
- – Szervusztok – mondta kedvesen az ismeretlen férfi. Hirtelen az jutott eszembe, hogy vajon minden rabló ilyen barátságos lehet?!
Igen ám, de amikor mellé kerültünk Hanna titokban elővette zsebéből a kedvenc faragott kis ágacskáját, ami olyan hegyes volt, hogy ki tudta vele szakítani a zsák oldalát. Persze akkora lyukat nem tudott vágni, hogy kiessen, ami a zsákban volt, de egyből rájöttünk, hogy mi lehet benne, hiszen hirtelen mindent betöltött a semmivel össze nem téveszthető sajtszag, akarom mondani, mennyei sajtillat.
Azt nem is említettem, hogy Pöttöm Petra helyett igazából a Sajtos Petra név illene rám, mert mindennél jobban imádom a sajtot. A kemény sajtot, a lágy sajtot, a félkemény sajtot, a krémsajtot, a trappistát, a mozzarellát, mindegyik füstölt sajtot, a tehén sajtot, a kecske sajtot és ráadásul mindent, ami sajtos. Ha létezne sajt-nyelvtan, akkor talán még a nyelvtan házikat is élvezném. De sajnos a sajnos a sajt-nyelvtanról még nem hallottam.
Ott tartottam, hogy megéreztük a sajt illatát és továbbra is követtük a férfit. Éppen a közeli bolt mellett haladtunk el, mikor megkérdeztem a lányokat:
- – Beugrunk egy kis sajtos nasiért?
- – Te már megint csak a hasadra gondolsz? – kérdezte mérgesen és egyáltalán nem dalolva Dóra.
- – Inkább hívjuk a rendőrséget, azaz a 112-t! mondta Hanna
- – De megéheztem! – nyafogtam.
Közben hallottuk ahogy a zsákos idegen a bolt előtt kutyákról kezd el beszélni valakivel, ráadásul többféle kutyát is említett. Lehet, hogy kutyarabló és a sajttal csalogatja magához szegényeket, hogy elfogja és jó pénzért eladja őket? Szegény ártatlan jószágok! Meg kell akadályoznunk!
Ekkor olyan dolog történt, amire nem számítottunk. A férfi odament egy fekete furgonhoz, aminek az oldalán egy hatalmas kutyát ábrázoló matrica volt.
- – Á, ez lesz a tolvaj autója! -gondolkodtunk mindhárman egyszerre hangosan.
- – De most mi lesz? Gyalog nem tudjuk követni! – kiáltottam.
Ekkora szerencsénk nem lehet minden nap, három osztálytársunk Laza Liza, Király Kincső és Vagány Vera éppen akkor bicajoztak arra.
- – Állj! -ugrott eléjük Hanna. – Járműveket átadni, élet-halál kérdése!
Vera és Liza egyből odaadták a járgányukat, de Kincső közölte, hogy: - Soha! Az apukám vette!
Gyorsan beígértünk a kölcsön bicajért egy Harry Potteres rágót, egy titkos naplót és egy gluténmentes nyalókát, ugyanis Kincső laktóz- és gluténérzékeny. Éppen időben adta oda, mert az autó elindult, mi meg utána. Jó sokáig tekertünk, már majdnem eltűnt a furgon a szemünk elől, mikor láttuk, hogy bekanyarodik egy épület elé és megáll. Az épület felől hatalmas kutyaugatás hallatszott. Megálltunk és közelebb lopództunk a házhoz. A férfi éppen a lopott sajtokat pakolta ki, közben kedvesen beszélt az elrabolt kutyusokhoz:
- – Jól van, jól van, mindjárt kaptok enni, sőt még finomságot is hoztam nektek!
– Legalább nem éhezteti szegény lopott jószágokat, bár a lopás, ettől még lopás. Biztosan sírnak utánuk a gazdáik.
- – Na jó, akkor most hívjuk a rendőrséget! – mondta Hanna
- – Igen, de kinek van telefonja? – jutott eszembe. -Neeeeee! Nincs is nálunk telefon!
- – Szép kis nyomozók vagyunk. – jelentette ki Dóra, mert már nem volt dalolós kedvében.
Ekkor a hátunk mögül egy férfihang szólalt meg.
- – Hát ti mit csináltok itt gyerekek?
- – Mi? Ö… Izé, bigyó. Semmit
- – De igen! - mondta harcosan Harcos Hanna. – A bácsit le fogják tartóztatni, mert ellopja szegény kis kutyákat, sőt még sajtot is lopni tetszik!
- – Ha-ha! – kacagott fel a férfi. -Még, hogy én lopok? Sajtot? Kutyát? Ez a legjobb vicc, amit valaha hallottam.
Mindhárman némán álltunk és kezdtünk megijedni.
- – Ez itt egy kutyamenhely. Menedéket nyújtunk gazdátlan és elhagyott kutyusoknak. A sajtot pedig a tejüzemtől kaptuk adományként az állatoknak. Gyertek, nézzetek körül!
Nagyot néztünk, elszégyelltük magunkat és némán álltunk.
- – Kö-köszönjük! – mondtuk és követtük az ismeretlent, aki végigvezetett minket a menhelyen, elmesélte, hogy miből áll az itt dolgozó önkéntesek munkája, sőt még azt is megengedte, hogy sajttal etessük meg a blökiket. – Olyan hálásak voltak! Csóválták a farkukat és mohón ettek. Sajnos nem maradhattunk sokáig, mert a lányok már várták a bicajaikat a játszótéren.
Másnap első dolgunk volt, hogy az iskolában mindenkinek elmeséljük, hogy a menhelyen örökbe lehet fogadni otthont kereső kutyusokat. Többen örültek a dolognak és megígérték, hogy továbbadják a hírt, mi pedig elhatároztuk, hogy máskor is elmegyünk a menhelyre.
Hátra volt azonban még egy dolog, Kincső megígért ajándékainak beszerzése, mert nem hiába volt a neve Király Kincső, uralkodói módon hajtotta be az adósságot, de ez már egy másik történet.
Írta: Kocsis Petra (10 éves)
Iskola: Marcali Noszlopy Gáspár Általános és AMI, 4.a osztály
